Aki volt már depressziós az tudja, hogy ilyen állapotban még arra is nehéz motivációt találni, hogy az ember egyáltalán kikeljen az ágyból. Úgy érzi, hogy legszívesebben elbújna a világ elől, és gyakran az egyetlen kiutat a szenvedésből az öngyilkosságban látja.

A legtöbbünkkel megesett már, hogy rossz passzba kerültünk, és kilátástalannak éreztük az adott élethelyzetünket. Ilyenkor általában a szociális hálónk felfog minket és meggátol abban, hogy igazán mélyre zuhanjunk, az önpusztítás szintjére. Ezt a hálót a családtagok és barátok képezik.
Abban az esetben, ha  a családi hátterünk nem a legideálisabb, és a baráti kapcsolataink is olyan felszínesek mint egy Wellhello sláger, könnyen a mélyponton találhatjuk magunkat, ahonnan nagyon nehéz visszakapaszkodni.  A túlárazott pszichológusok/ pszichiáterek esetleg segíthetnek a sérült egónk újraépítésében, valamint teletömhetnek minket antidepresszánsokkal, amelyek ugyan a problémáinkat nem oldják meg, viszont elviselhetőbbé teszik a mindennapi létezésünket.
A depressziónak ugyanakkor van egy pozitív oldala is, méghozzá az, hogy ilyen állapotban az ember reálisabban kezdi látni a világot. Lehull a mézes-mázos lepel és szembesül a nyers realitással.
(Én se tudnék ilyen mélységű jegyzeteket írni, ha nem lennék neurotikus.)
Ugyanakkor nagyon vékony jégen táncol az, aki egy állandósult depresszióban él, hiszen a legapróbb negatív impulzus is a külvilágból végzetes láncreakcióhoz vezethet.

Sokan az öngyilkosságot gyáva és önző dolognak, illetve a problémák alól való kibújásnak tartják.
Jó magam már túl vagyok egy sikertelen kísérleten, és tapasztalatból állíthatom, hogy hatalmas bátorság és lelkierő kell hozzá, hiszen az ember legnagyobb félelmét kell, hogy legyőzze akkor amikor rászánja magát: az ismeretlentől való félelmet.
Senki sem tudhatja mi vár rá odaát. Lehet, hogy semmi, az is lehet, hogy a paradicsom vagy az örök kárhozat.
Viszont ami rettentően zavar, hogy egy fontos dolgot nem vesznek figyelembe a közhelyet puffogtató menteni igyekvő „barátok”. Méghozzá azt, hogy ők az egészséges, boldog ember szemszögéből állítják azt, hogy érdemes élni. Ugyanakkor aki egy állandósult szorongásban él, annak a másvilág (még akkor is ha az a nagy semmi) is egyfajta kiút, és megoldás a problémáira, hiszen nem kell többet feleslegesen gyötrődnie. Márpedig a szükségtelen szenvedésnek semmi értelme nincs.
A mai individualista fogyasztói társadalomban meg a legtöbb ember önző, úgyhogy képmutatóak azok, akik nagy hanggal állítják, hogy a saját kezűleg kioltott élet önző cselekedet.

Az öngyilkosságot sokan elítélik, pedig a legtöbben bele se gondolnak abba, hogy az egyfajta áldás is lehet bizonyos kilátástalan élethelyzetekben, és nem csak átok.
Nagyon fontos, hogy a szociális hálónkat igényesen, olyan emberekkel alakítsuk ki, akikre valóban lehet számítani a nehéz helyzetekben, mert aki zuhanni kezd az egyszer be is fog csapódni.