Létezik-e olyan, hogy én? Van-e egy mag, amely köré építjük a személyiségünket, vagy csupán az egonk által vezérelve alakítjuk ki az énképünket?

Születésünk óta különböző viszonyrendszerek formálják személyiségünket, én-tudatunkat: először az anyánkkal való kapcsolatunk, későbbiekben az iskolatársak, tanítók, barátok, társak. Eltérő helyzetekben más-más személyiségmaszkunkat vesszük elő. De mindezek mögött áll-e egy központi én, amely köré építjük ezeket, vagy arról van szó, hogy a civilizáció által teremtett normarendszernek való megfelelés képezi a személyiségünket, és ezzel próbáljuk leplezni azt, hogy legbelül csupán egyszerű ösztönlények vagyunk, akár az állatok? Mint például az ősember, akinek egyetlen igénye az önfenntartás volt. Minden egyes személyiséghéjunk egy-egy korábbi sérülésünkből fakad, ezzel kívánjuk leplezni szorongásunkat, elfojtani a negatív élményt, egy védekező mechanizmussal.

Itt lép működésbe az ego, amely a kisebbrendűségi érzést próbálja kompenzálni.

Az ego, minden emberben ott motoszkál kisebb-nagyobb intenzitással, hiszen nincs olyan ember, aki teljesen átlagosnak gondolná magát.
Minden egyes megszégyenülés alkalmával az egod mardosni kezd, és azt szajkózza, hogy te ennél többet érdemelsz. Azok az emberek, akik önmagukat az egojukkal azonosítják, reprezentálni akarják magasabbrendűségüket, azzal, hogy például drágább autót, márkásabb ruhát, csinosabb barátnőt stb. szereznek az átlagnál. A fogyasztói kapitalizmus a tömeg ezen reakciójára építkezve tartja fenn önmagát.

Én az egom uralma alól úgy tudok kilépni kisebb-nagyobb időtartamra, hogy feláldozom magam valami nálamnál nagyobb dolog érdekében.
Ezért vált számomra a labdarúgás szenvedéllyé, hiszen a pályán lehullik az összes, társadalom által képzett személyiség réteg, és nem is önmagam célját próbálom megvalósítani, hanem a csapat érdekét helyezem a sajátom elé. Ekkor kerülök legközelebb a valódi „énemhez”.