Az illúzió kiegészíti az ember számára a valóság hiányzó részeit. Sokszor képzelgésbe menekülünk a szürke realitás elől, de vajon meddig egészséges ez a folyamat?

A víziókkal teli gyermekkorunk során minden egyszerű dolgot mögöttes tartalommal ruházunk fel, később, ahogy felnövünk, és egyre jobban megismerjük a világunkat, ezek az illúziók fokozatosan szertefoszlanak.

Például az első kapcsolatunkat megelőzően úgy tekintünk a nőre, mint valami csodálatos éteri lényre, valamilyen megmagyarázhatatlan és káprázatos vonzerővel bíró jelenségre. Az első partnerünk több szempontból is fontos és meghatározó a személyiségünkre nézve, hiszen akkor még minden illúziónk megvan a nőkkel kapcsolatban. Amint csalódunk benne, naiv ábrándjaink bizonyos része összeomlik. Ebből fakadóan a második kapcsolatunkba már csak fele akkora hittel vágunk bele, hiszen a csalódottságunkból okulva tudjuk, hogy maximum csak fele olyan elbűvölő jelenség lehet, mint amilyennek eleinte hisszük. Minden újabb partnerünkkel egyre jobban elinfláljuk az illúziónkat a vélt szerelemmel kapcsolatban.

Sokszor abba a csapdába esünk, hogy egy-egy ilyen ábrándot komoly érzelemtöltettel ruházunk fel.

Tegyük fel, hogy az én nőideálom Marge Simpson. Ilyen az én belső igényem egy nővel kapcsolatban. Amint megismerek egy olyan lányt, aki mondjuk 15-20 %-ban tükrözi ezt az ideált, onnantól kezdve megindulnak a képzelgéseim vele kapcsolatban és rá projektálom azt, amit látni szeretnék. Ettől kezdve viszont már nem a lány iránt fogok vonzódni, hanem az álomkép iránt, amit róla képzelve felépítettem, és ami csak elvétve, nyomokban tartalmaz valóságot.

Az illúzió ugyanakkor nélkülözhetetlen dolog, hiszen azok az emberek, akik elvesztették a jövőképüket, nagy eséllyel lesznek öngyilkosok, vagy keresnek más önpusztító eszközt kiútként a valóságból (pl. drogok).

Van-e értelme a realitástól merőben elrugaszkodó utópiát gyártanunk csupán abból a célból, hogy elviselhetőbbé tegyük a szürke és egyhangú létélményünket?

Fontos, hogy ezzel sem szabad túlzásba esni – mint a legtöbb dologgal az életben -, mert akad olyan ismerősöm is, aki teljesen a vágyálmai rabja és Tony Montana-nak képzeli magát, miközben leginkább az Üvegtigris Rókájára emlékeztet. Frusztrálja őt a valóság, ezért gyárt egy hamis önképet, amelytől komfortosabban érzi magát, viszont ezért gyakran nevetség tárgyává válik.

Jelenet a Truman show (1998) című filmből

Ugyanakkor megmarad a kérdés, hogy az illúzióvesztéstől vagy a valóságtól félünk-e jobban?