Az illúzió kiegészíti az ember számára a valóság hiányzó részeit. Sokszor képzelgésbe menekülünk a szürke realitás elől, de vajon meddig egészséges ez a folyamat?

A víziókkal teli gyermekkorunk során minden egyszerű dolgot mögöttes tartalommal ruházunk fel, később, ahogy felnövünk, és egyre jobban megismerjük a világunkat, ezek az illúziók fokozatosan szertefoszlanak.

Például az első kapcsolatunkat megelőzően úgy tekintünk a nőre, mint valami csodálatos éteri lényre, valamilyen megmagyarázhatatlan és káprázatos vonzerővel bíró jelenségre. Az első partnerünk több szempontból is fontos és meghatározó a személyiségünkre nézve, hiszen akkor még minden illúziónk megvan a nőkkel kapcsolatban. Amint csalódunk benne, naiv ábrándjaink bizonyos része összeomlik. Ebből fakadóan a második kapcsolatunkba már csak fele akkora hittel vágunk bele, hiszen a csalódottságunkból okulva tudjuk, hogy maximum csak fele olyan elbűvölő jelenség lehet, mint amilyennek eleinte hisszük. Minden újabb partnerünkkel egyre jobban elinfláljuk az illúziónkat a vélt szerelemmel kapcsolatban.

Sokszor abba a csapdába esünk, hogy egy-egy ilyen ábrándot komoly érzelemtöltettel ruházunk fel.

Tegyük fel, hogy az én nőideálom Marge Simpson. Ilyen az én belső igényem egy nővel kapcsolatban. Amint megismerek egy olyan lányt, aki mondjuk 15-20 %-ban tükrözi ezt az ideált, onnantól kezdve megindulnak a képzelgéseim vele kapcsolatban és rá projektálom azt, amit látni szeretnék. Ettől kezdve viszont már nem a lány iránt fogok vonzódni, hanem az álomkép iránt, amit róla képzelve felépítettem, és ami csak elvétve, nyomokban tartalmaz valóságot.

Az illúzió ugyanakkor nélkülözhetetlen dolog, hiszen azok az emberek, akik elvesztették a jövőképüket, nagy eséllyel lesznek öngyilkosok, vagy keresnek más önpusztító eszközt kiútként a valóságból (pl. drogok).

Van-e értelme a realitástól merőben elrugaszkodó utópiát gyártanunk csupán abból a célból, hogy elviselhetőbbé tegyük a szürke és egyhangú létélményünket?

Fontos, hogy ezzel sem szabad túlzásba esni – mint a legtöbb dologgal az életben -, mert akad olyan ismerősöm is, aki teljesen a vágyálmai rabja és Tony Montana-nak képzeli magát, miközben leginkább az Üvegtigris Rókájára emlékeztet. Frusztrálja őt a valóság, ezért gyárt egy hamis önképet, amelytől komfortosabban érzi magát, viszont ezért gyakran nevetség tárgyává válik.

Jelenet a Truman show (1998) című filmből

Ugyanakkor megmarad a kérdés, hogy az illúzióvesztéstől vagy a valóságtól félünk-e jobban?

Egy klubcsapat képes identitást kifejező eszközzé válni, elég ha felvidéki DAC-ra gondolunk amely a nemzeti összetartozás egyik jelképévé vált, vagy említhetném az Újpestet, amelyhez annyira szorosan kötődnek a szurkolók, hogy a legfőbb jelképük azaz a címerük ízléstelen megváltoztatása ellen több ezres tömeg tüntetett a stadion előtt.

Egy klub akkor tud igazán erőssé és időtállóvá válni, hogyha kifejezi az adott város vagy közösség értékeit, szimbólumait.
A Mol-Pick Szeged nem fejez ki semmilyen identitást, csakis a szponzor és a reklám erejét és hatalmát azon kívül semmi mást.

Több olyan klub van Magyarországon melynek nevében szerepelt a legfőbb támogatójuk (pl: DVSC-Teva, Switelsky Haladás stb.) de olyanra aligha tudnánk példát mondani, ahol a szponzorral azonosítjuk a csapatot.
A szurkolók azt az egyszerű rigmust skandálják legtöbbször, hogy „Pick Sze-ged, Pick-Sze-ged”.
Értem én, hogy a Pick az egy szegedi székhelyű élelmiszeripari cég, de attól még bármelyik pillanatban gondolhatja úgy nem támogatja tovább a csapatot, és onnantól kezdve meg lennének lőve a” jó ízlésű” szegedi drukkerek, és nem tudnának mit skandálni, esetleg talán azt, hogy: "Mol-Sze-ged, Mol-Sze-ged".

Vagy eggyel tovább gondolva a dolgot, mi van akkor, ha a Pick átteszi a székhelyét Szegedről Kalocsára, és viszi magával a kézilabdacsapatot is?
Akkor Pick-Kalocsa lenne a szurkolói „nóta”? Hiszen az identitásban a Pick játssza a főszerepet a Szeged csak mellékszereplő.
A nyilván abszurd példa ellenére, ha én egy cégvezető lennék, akkor a szegedi modellen felbuzdulva főszponzorként támogatnék egy kézilabdacsapatot, hiszen ennél jobb reklámot nem is lehet elképzelni:  az emberek megveszik a méregdrága mezeket amin rajta van a cégem neve és még „dalba” is foglalják a vállalatom nevét, ez az igazi posztmodern marketing stratégia.

Az identitás nélküliség példája, hogy a legutóbbi bajnok, illetve kupagyőztes Pick Szeged még piros színekben pompázott, de ma már #kékek című műsora van a csapatnak a SportTV-n.
Színt és címert akkor cserélhetnek amikor kedvük tartja.
(Fotó: www.varki.gportal.hu)

Szégyenszemre fejet kell hajtanom a veszprémiek előtt és el kell ismernem, hogy beléjük több szurkolói kultúra szorult, hiszen ők az „építők” rigmust skandálják utalva ezzel eredeti klubra (Veszprémi építők) és soha nem az aktuális szponzor nevétől hangos a Veszprém aréna.

A másik legnagyobb problémám a Pick Szegeddel, hogy a szegedi önkormányzat egyetlen igazán támogatott sportága a kézilabda, amely az örökös második helyért cserébe elveszi a sporttámogatás legnagyobb részét a többi sportegyesülettől.

Véleményem szerint, hogyha a Pick Szeged csak a szponzoraira (hiszen hatalmas tőkéjű cégek állnak mögötte pl: OTP, MOL stb,) támaszkodna illetve a jegybevételeire, akkor is el tudná érni ugyanezeket az eredményeket amiket most, és több tér juthatna a városban más sportágaknak is hogyha az önkormányzat nem működtetné ezt a kézi vezérlésű pazarlást a sporttámogatást illetően.

Például több juthatna az ebek harmincadján sínylődő szegedi futballnak, amely a hagyományait tekintve a jelenlegi helyzetnél sokkal többre lenne méltó és biztos, hogy hosszú távon egy minőségi futballcsapat sokkal több nézőt vonzana mint a Pick.

És ezzel el is jutottunk az utolsó vázlatpontig, a nézőszámhoz:

Amíg egy BL találkozón vagy a Telekom (legyünk következetesek) elleni meccseken telt ház van, addig a sima, mezei bajnokikon 500-1000 néző lézeng a lelátón.
Ez akár azt is jelentheti, hogy a nézőket jobban vonzza az ellenfél csapata, mint a sajátjuk, hiszen a Barcelona ellen telt ház volt érthető okokból, de mondjuk egy Budakalász ellen már nem. 
Pedig mint láthatjuk az utóbbi nagyobb falatnak bizonyult, de hát az csak egy szimpla NB1-es találkozó volt a sok közül, így arra nem lett volna érdemes elmenni.

Összességében persze az egy jó dolog, hogy van egy csapat amely évről évre képviselteti magát a nemzetközi porondon, és ezzel öregbíti a város hírnevét, de ugyanakkor tehetné ezt sokkal azonosulhatóbb módon, és tisztelhetné annyira a saját szurkolóit, hogy nem ígér minden évben bajnoki aranyat és Final fourt a BL-ben, hanem megmaradhatna a realitás talaján és tisztességesen elfogadhatná, hogy ebben a mezőnyben csak egy középcsapat amely olykor bravúrokra is képes.

A reklám mára olyan eszközzé vált, amely az adott termék iránti érdeklődést úgy próbálja meg felkelteni, hogy egy hamis életérzést társít hozzá. Nem a produktum erényeit csillogtatja meg, hanem olyan kontextusba illeszti azt, amely vonzó lesz a potenciális fogyasztó számára, aki valójában ezt az élményt kívánja meg és nem az adott árucikket. Az intézményesített hazugsággyár, azaz a reklám, nemcsak kielégíthetetlen fogyasztói vágyat generál bennünk, hanem olyannyira vált szerves részévé hétköznapjainknak, hogy mi magunk is alkalmazni kezdtük ezt a befolyásolási mechanizmust életünk azon a területén, ahol az őszinteség természetesebb emberi reakció lenne.

A randevúzási szokásainkat alapvetően meghatározza ez a metódus.
A külső esztétikum jelentősége felértékelődött a belülről fakadó értékek rovására.
Mi is egy hamis képet próbálunk festeni a személyiségünkről, hazudunk minden gesztusunkkal, hogy jobbnak mutassuk magunkat, és vonzóbb, eladhatóbb termékként kínáljuk image-ünket, miközben egy valóságot csak nyomokban tartalmazó önreklámot készítünk. Megpróbáljuk a tojásrántottát omlett du fromage-ként tálalni. A legdivatosabb, legegyedibb, legmagabiztosabb, de mindenekelőtt a legvonzóbb kínálattá kell válni a konkurensek között, ha érvényesülni akarunk. Nem az számít, hogy te ki vagy valójában, hanem hogy mennyire vagy képes eladni magad és ugyanez a képlet vonatkozik az élet többi területére is. Mindent megteszünk azért, hogy ezeket az illúziókat fenntartsuk magunkról, ha az adott partner felkeltette érdeklődésünket.

Vajon tudatában vagyunk-e mindezeknek és az erkölcsünkből fakadóan viselkedünk-e így, vagy a tudatalattinkat manipuláló reklámok hatása alatt, akaratlanul cselekszünk, esetleg a környezetünktől elesett mintákat követjük?!

Létezik-e olyan, hogy én? Van-e egy mag, amely köré építjük a személyiségünket, vagy csupán az egonk által vezérelve alakítjuk ki az énképünket?

Születésünk óta különböző viszonyrendszerek formálják személyiségünket, én-tudatunkat: először az anyánkkal való kapcsolatunk, későbbiekben az iskolatársak, tanítók, barátok, társak. Eltérő helyzetekben más-más személyiségmaszkunkat vesszük elő. De mindezek mögött áll-e egy központi én, amely köré építjük ezeket, vagy arról van szó, hogy a civilizáció által teremtett normarendszernek való megfelelés képezi a személyiségünket, és ezzel próbáljuk leplezni azt, hogy legbelül csupán egyszerű ösztönlények vagyunk, akár az állatok? Mint például az ősember, akinek egyetlen igénye az önfenntartás volt. Minden egyes személyiséghéjunk egy-egy korábbi sérülésünkből fakad, ezzel kívánjuk leplezni szorongásunkat, elfojtani a negatív élményt, egy védekező mechanizmussal.

Itt lép működésbe az ego, amely a kisebbrendűségi érzést próbálja kompenzálni.

Az ego, minden emberben ott motoszkál kisebb-nagyobb intenzitással, hiszen nincs olyan ember, aki teljesen átlagosnak gondolná magát.
Minden egyes megszégyenülés alkalmával az egod mardosni kezd, és azt szajkózza, hogy te ennél többet érdemelsz. Azok az emberek, akik önmagukat az egojukkal azonosítják, reprezentálni akarják magasabbrendűségüket, azzal, hogy például drágább autót, márkásabb ruhát, csinosabb barátnőt stb. szereznek az átlagnál. A fogyasztói kapitalizmus a tömeg ezen reakciójára építkezve tartja fenn önmagát.

Én az egom uralma alól úgy tudok kilépni kisebb-nagyobb időtartamra, hogy feláldozom magam valami nálamnál nagyobb dolog érdekében.
Ezért vált számomra a labdarúgás szenvedéllyé, hiszen a pályán lehullik az összes, társadalom által képzett személyiség réteg, és nem is önmagam célját próbálom megvalósítani, hanem a csapat érdekét helyezem a sajátom elé. Ekkor kerülök legközelebb a valódi „énemhez”.

Ha két átlagember beszélgetésbe kezd, és témaként felmerül a labdarúgás, akkor szinte biztos, hogy az első kérdés az lesz, hogy „Barca vagy Real?” Ez valójában nem más mint egy identitást kifejező sportág leegyszerűsítése, két agyon hypolt csapat szembenállására.

A futball kétségtelenül a legnépszerűbb sport a világon, amely képes különböző társadalmi osztályú embereket összekötni, valamint egy erőszakmentes formája lehet a nemzetek közt felgyülemlett feszültség levezetésének.
Az egyszerű rajongók hada, azonban mindössze annyit érzékel ebből a végtelenül összetett sportból, hogy létezik két sztár csapat: a Barcelona és a Real Madrid. Mindkettő tele van sztár játékosokkal, és tetszés szerint választanak maguknak egy kedvencet a sok közül, és attól fogva az lesz számukra a megváltó .
A poszterével kitapétázzák a szobájukat, és az ő nevével feliratozott mezben a kanapén, sört kortyolgatva nézik őt hétről-hétre a tv-n keresztül.
Ezek a fotelszurkolók könnyen lehet, hogy még életükben nem voltak labdarúgó mérkőzésen, és nem élték még át komolyabb katarzis élményt egy stadionban.
Persze én megértem, hogy a legmagasabb szinten talán ez a két csapat műveli ezt a játékot, és megértem az edzőket is, akik ezeknek a sztár kluboknak a taktikáját próbálják meg átültetni a saját gárdájuk játékába.
Viszont engem a hideg kiráz, amikor egy „barcás” vagy egy „reálos” többes szám első személyben beszél a csapatról.

Te Gipsz Jakab, mit tettél a Barcelona-ért, vagy a Real Madridért?
Semmit.
Jártál te már egyáltalán a Nou Campban vagy a Bernabeuban?
Nem.
Jártál te már egyáltalán Spanyolországban?
Nem.
Van fogalmad arról, hogy mi a különbség egy spanyol és egy katalán ember közt?
Nincs!
Mégis minden hétvégén azzal posztolod tele a facebookot, hogy: Hurrá nyerTÜNK, Visca el Barca, Visca el Catalunya!

Lehet szeretni egy külföldi csapatot, nem arról van szó. Viszont ha te a saját identitásodat az alapján határozod meg, hogy egy adócsaló törpe vagy egy hisztis primadonna melyik csapatban játszik, akkor te egy végtelenül egyszerű ember vagy és megfosztod magad a futball valódi romantikájától.
Sajnállak, mert te sose fogod átélni azt a katarzist, amikor a szülővárosod utolsó helyezett csapata kiegyenlít, egy gyerekkorod óta ismert helybéli játékos góljával, a fiatal akadémistákból álló éllovas ellen.

Szurkolj a saját településed csapatának, és azonosulj vele! Emellett meg rajongj akinek akarsz, de ne árusítsd ki az identitásod az éppen aktuális szenzációnak, mert a túlárazott kínai mezekkel együtt értéktelenné válsz.   

Aki volt már depressziós az tudja, hogy ilyen állapotban még arra is nehéz motivációt találni, hogy az ember egyáltalán kikeljen az ágyból. Úgy érzi, hogy legszívesebben elbújna a világ elől, és gyakran az egyetlen kiutat a szenvedésből az öngyilkosságban látja.

A legtöbbünkkel megesett már, hogy rossz passzba kerültünk, és kilátástalannak éreztük az adott élethelyzetünket. Ilyenkor általában a szociális hálónk felfog minket és meggátol abban, hogy igazán mélyre zuhanjunk, az önpusztítás szintjére. Ezt a hálót a családtagok és barátok képezik.
Abban az esetben, ha  a családi hátterünk nem a legideálisabb, és a baráti kapcsolataink is olyan felszínesek mint egy Wellhello sláger, könnyen a mélyponton találhatjuk magunkat, ahonnan nagyon nehéz visszakapaszkodni.  A túlárazott pszichológusok/ pszichiáterek esetleg segíthetnek a sérült egónk újraépítésében, valamint teletömhetnek minket antidepresszánsokkal, amelyek ugyan a problémáinkat nem oldják meg, viszont elviselhetőbbé teszik a mindennapi létezésünket.
A depressziónak ugyanakkor van egy pozitív oldala is, méghozzá az, hogy ilyen állapotban az ember reálisabban kezdi látni a világot. Lehull a mézes-mázos lepel és szembesül a nyers realitással.
(Én se tudnék ilyen mélységű jegyzeteket írni, ha nem lennék neurotikus.)
Ugyanakkor nagyon vékony jégen táncol az, aki egy állandósult depresszióban él, hiszen a legapróbb negatív impulzus is a külvilágból végzetes láncreakcióhoz vezethet.

Sokan az öngyilkosságot gyáva és önző dolognak, illetve a problémák alól való kibújásnak tartják.
Jó magam már túl vagyok egy sikertelen kísérleten, és tapasztalatból állíthatom, hogy hatalmas bátorság és lelkierő kell hozzá, hiszen az ember legnagyobb félelmét kell, hogy legyőzze akkor amikor rászánja magát: az ismeretlentől való félelmet.
Senki sem tudhatja mi vár rá odaát. Lehet, hogy semmi, az is lehet, hogy a paradicsom vagy az örök kárhozat.
Viszont ami rettentően zavar, hogy egy fontos dolgot nem vesznek figyelembe a közhelyet puffogtató menteni igyekvő „barátok”. Méghozzá azt, hogy ők az egészséges, boldog ember szemszögéből állítják azt, hogy érdemes élni. Ugyanakkor aki egy állandósult szorongásban él, annak a másvilág (még akkor is ha az a nagy semmi) is egyfajta kiút, és megoldás a problémáira, hiszen nem kell többet feleslegesen gyötrődnie. Márpedig a szükségtelen szenvedésnek semmi értelme nincs.
A mai individualista fogyasztói társadalomban meg a legtöbb ember önző, úgyhogy képmutatóak azok, akik nagy hanggal állítják, hogy a saját kezűleg kioltott élet önző cselekedet.

Az öngyilkosságot sokan elítélik, pedig a legtöbben bele se gondolnak abba, hogy az egyfajta áldás is lehet bizonyos kilátástalan élethelyzetekben, és nem csak átok.
Nagyon fontos, hogy a szociális hálónkat igényesen, olyan emberekkel alakítsuk ki, akikre valóban lehet számítani a nehéz helyzetekben, mert aki zuhanni kezd az egyszer be is fog csapódni.

A mai, modernnek nevezett világban a legtöbb ember ugyanolyan rabszolga, mint a történelem során bármelyik elnyomott népcsoport volt, azzal a különbséggel, hogy a szabadság illúzióját fenntartva próbálja elviselhetőbbé tenni szolgai létállapotát.

A rendszer az embert már gyermekkorában elkezdi nevelni a szolgaságra, hiszen amint valamelyik közoktatási intézménybe kerül, megfosztják őt az egyéniségétől és próbálják a központilag előírt sablonba beilleszteni.
Az általános iskola első négy osztálya szól az alapismeretek megszerzéséről, hiszen ez idő alatt hasznos dolgokat sajátíthat el a fiatal diák (megtanul írni, olvasni, számolni). Az ezt követő 4+4 év viszont már az a fázisa a közoktatásnak, melyben megkezdőik a diákok sorozatgyártása, és amely során szocializálják őket ahhoz rendszerhez melyben később felnőttként kellene helytállniuk. Az uniformizáló porosz módszer, és az ebből fakadó teljesíthetetlen követelményrendszer, amely figyelmen kívül hagyja a mai technikai lehetőségeket, és kizárólag a memorizálásra épül, már fiatalon az emberbe csepegteti a generál szorongást és a megfelelési kényszert a tanár (főnök) iránt. Ekkor egyszer és mindenkorra a fejébe verik, hogy mindig a felette állónak van igaza.
A devianciát súlyos módon megtorolják akárcsak a felnőtt életben.
( „Kedvenc”példám erre: mikor a tanár az egész osztályt megbünteti egy váratlan dolgozattal, egy ember felelőtlen viselkedése miatt, és ezáltal a társai ellenszenvét és haragját zúdítja a delikvens nyakára, aki kirekesztetté válik az osztályból.)
Az oktatási rendszernek nem az a célja, hogy önálló gondolatokkal rendelkező, kreatív egyéneket termeljen ki, hanem az, hogy megtörje az egyént, és beleszoktassa abba a kontrolláló rendszerbe, amelybe becsatlakozik miután befejezte tanulmányait.

Az iskolából kilépve a „felnőtt” szembesül azzal, hogy az áhított szabadság helyett ugyanolyan korlátok között kell élnie mint az iskolás évei alatt, csak hatványozott felelősséggel a hátán. A munkahelyen ugyanaz a hierarchia rendszer működik, amihez az élete első szakaszában hozzászoktatták. Modern rabszolgává válik, hiszen pénzért kiárusítja a saját szabadidejét, a fizikumát és a szellemét, azért, hogy fenntarthassa saját magát.
A motivációja a mókuskerékben, hogy a nehezen megkeresett pénzét elkölthesse megvásárolható „megváltás” csomagokra, amelyekkel próbálja kompenzálni frusztráltságát és csalódottságát az élethelyzetével kapcsolatban.

A kontrolláló rendszer egyik alappillére a média, főleg az igénytelen kereskedelmi tv csatornák, melyek legfőbb szellemi táplálékként kínálják műsoraikat a tömeg számára. Ezek a produkciók egyszerre tartják alacsony intellektuális nívón a társadalmat, és keltik azt az érzést nézőikben, hogy ők mégis tájékozottabbak az átlagnál.

A látszólag orwelli képet bizonyos szinten árnyalja, hogy a hétvégi alkoholgőzös tivornyák a szabadság illúzióját keltik. Az ember úgy érzi, hogy ezért az egy estéért cserébe megérte húzni a rabigát öt napon keresztül, hiszen ekkor „szabad” igazán.

Marge Simpson kitalált karakter, a Simpson család című animációs sorozat egyik főszereplője, akit a női princípium minden jegyével felruháztak alkotói.

Foglalkozását tekintve háztartásbeli, magyarán nem termel GDP-t, tehát a mai korszellem alapján nem hasznos tagja a társadalomnak. Pedig azért sokkal többet tesz azáltal, hogy minden idejét, intellektusát, energiáját alárendeli gyermekei nevelésének, és ezáltal valósítja meg önmagát.
Családja legfontosabb alappillére, hiszen néhány részben láthatjuk, hogyan esik darabjaira Simpsonék közössége Marge jelenléte hiányában.
Végtelenül családcentrikus, soha nem öncélú, és feltétel nélküli szeretet fűzi minden rokonához. Racionalitás jellemzi őt, aki minden nehéz helyzetben képes a saját józan eszével kihúzni a bajból szeretteit. Stabil lelki támasza a meglehetősen inkompetens férjének, aki mellett a végsőkig kitart, minden egyes baklövése ellenére, és aki Marge nélkül létezni sem tudna.
Égbe magasló kék haja talán a végtelen intellektusát szimbolizálja, mellyel össze tudja tartani ezt az olykor szerteszét húzó, nem hétköznapi karakterekből álló családot.

Számomra ilyen a nagybetűs NŐ.

Eddigi életem során leginkább csak férfiakkal hozott össze a sors, akik női testbe születtek.
A nők kezébe a receptkönyv helyébe a Cosmopilitan magazin került, amely elhitette velük, hogy érnek annyit, mint egy férfi, amely felvetés eleve hibás, hiszen mindig is értek annyit, mint egy férfi és sohasem fognak annyit érni.
A két nem kiegészíti egymást, akár a Jin és a Jang és nem összemérhetőek egymással.

A mai korszellem a mars jegyeket részesíti előnyben, ebből fakadóan a nők elirigyelték a férfi szerepeket és lemondtak saját princípiumuk beteljesítésének gondolatáról. A feminizmus mai elfajzott eszméit magukévá tevő nők alkalmatlanok partnernek, barátnak, lelki társnak egy férfi számára.
Ők az önmegvalósítást csupán a karrierépítésben és az individuum kiteljesítésében látják.

Egy szentimentálisabb alkatú férfi az ilyen nők láttán megrémül és lemond a párkapcsolat reményéről, miután úgy van vele, hogy elég volt élete során egy zsarnoki nőt megismernie az anyja személyében. Ezek után nem mer felelősséget sem vállalni és próbálja az egész életét leélni az anyja mellett.
Egy másik lehetséges út egy megsebzett érzékeny lelkű férfi számára, hogy egy Don Juanná válik, aki függetleníti magát minden érzelemtől és csupán a testi szükségletei által vezérelve keres alkalmi partnereket magának.

A feminizmus atomizálja a társadalmat, hiszen mind a nő, mind a férfi elidegenedik egymástól ennek hatására. Vajon válhat-e nők példaképévé Marge Simpson, vagy örökké tartó uralma lesz a tudatmérgező Sarah Jessica Parkerekeknek?

Elég volt az identitásukat vesztett feminista „nőkből”.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy én csodálom a nőket, ők az élet kapui. Képesek egy egész életen keresztül elviselni olyan terhet és fájdalmat ami férfi ésszel fel nem fogható,és emellett hihetetlen összetartó erővel rendelkeznek a családot illetően.
Azt gondolom, hogy aminek a feminizmus a 19. században elindult, az egy helyes és legitim gondolat volt. Egyetértek azzal, hogy a nők is szavazhassanak és tanulhassanak, hiszen ezek alapvető emberi jogok.
Ezt a nők szerencsére elérték, és ezáltal egyenrangúvá váltak a társadalomban.
 
A probléma ott kezdődik, hogy a mai értelemben vett feministák ezt képtelenek belátni, és valójában férfiszerepet akarnak maguknak, mivel a mai globalizált, kapitalista világban a férfi értékek kifizetődőbbek.
Abban a világban ahol a pénz körül forog minden, és ahol a slusszkulcs pörgető ügyeskedő férfi a rendszer kirakat példánya, ott nyilvánvalóan a hagyományos értelemben vett női szerepek háttérbe szorulnak. Ezt a békát ezek a nők képtelenek voltak lenyelni, és ezért elkezdtek elférfiasodni, hogy megfeleljenek a versenyszféra elvárásainak. 
A szürke ötven árnyalatához, vagy a Szex és New York-hoz hasonló filmek és sorozatok, tökéletes táptalajt biztosítanak ahhoz, hogy a mi generációnk futószalagon termelje ki magából az elférfiasodott nők millióit. Hiszen ezek olyan „ideális” képet vázolnak fel a nőknek, melyben teljesen férfi módjára viselkednek. Ezeknek az üzenete az, hogy 20-as 30-as éveikben nyugodtan merüljenek el az egy éjszakás kalandok örömében, és véletlenül se próbáljanak meg kötődni valakihez, amíg nem „valósították meg önmagukat”, a házias asszony gondolatát meg hajítsák egy laza mozdulattal a kukába.

A végtelen következetlensége ennek az ideológiának akkor csúcsosodik ki, mikor ezek a nők betöltik a negyvenet és mielőtt teljesen férfivá válnának rádöbbennek, hogy mégiscsak akarnak szülni egy gyereket, hiszen elvégre nők. A feministák egyszerre akarják a férfi szerepet és a női szerepet, csak utóbbit azt előre dobják a bizonytalan jövőbe, akkorra mikor már elég pasit kipróbáltak, és eleget játszották a slusszkulcs pörgető dzsentri szerepét, és az egojuk számára már sikerült kielégítő karriert befutni.
A másik rettentően ellentmondásos része a dolognak az, mikor egy ilyen 20-30 éves nő azt látja egy férfin, hogy odaadó, és mindent megtenne azért, hogy kegyeibe fogadja őt, és őszinte érzelmeket táplál iránta, akkor bevillan neki a kép amit a fent említett sorozatban vagy filmben látott, és megszégyenítve kikosarazza a férfit, hiszen neki nem szabad elköteleződnie. Egy ilyen partner csak féket jelenete számára, „elvenné a szabadságát” és gátolná abban, hogy „megvalósítsa önmagát”. A hasonló gondolkodású barátnőitől meg visszaigazolást nyer afelől, hogy helyesen cselekedett, mielőtt bármiféle kétely támadna a fejében.
Vélhetően ezek után az ilyen férfi nem mer majd komolyabb érzelmeket táplálni egyetlen nő iránt sem, hiszen megszégyenítve érzi magát a történtek után, és ezért elkezdi a másik utat járni, vagyis kihasználja majd a nőket.
Felmerül bennem a kérdés, hogy mikor az ilyen gender kurzust hallgató feministák azt hangoztatják, hogy „minden pasi szemét” vagy, hogy „nincsenek már rendes pasik” akkor vajon végig fut-e az agyukon az a pillanat mikor kikosarazták azt a férfit aki semmi másra nem vágyott mint, hogy viszonozzák az érzéseit?
Az igazság az, hogy a jó fiú az túl unalmas nekik. Ezek a nők a szemét pasira vágynak aki bunkó velük, hazudik minden gesztusával, csak azért, hogy az illúziót fenntartsa magáról, de ha kell akkor tud gyengéd is lenni. Egyfajta érzelmi hullámvasutat igényelnek.  
A jó fiú akkor kell majd, mikor már eleget buliztak meg pasiztak, és rádöbbentek arra, hogy amit 40 év alatt felhalmoztak az csak egy sor egy éjszakás kaland és egy kőkeménnyé szilárdult ego, ami mögött nincs semmi, csak egy identitását vesztett „nő”.
Viszont addigra már nem lesz ott egyetlen naiv ábrándos fiú sem ajtaja előtt, mivel a korából kifolyólag elvesztette bájosságát, és akinek meg kellett volna, azt már évekkel ezelőtt elhajtotta.
Talán ha az önmegvalósítás nem egy sikerekben gazdag karrier képeként élne a fejükben, hanem egy szeretetteljes család idilljeként, akkor talán egy élhetőbb társadalomban élnénk.

Elég volt a magukra értelmiségiként gondoló egyetemistákból.

A felsőoktatásban tanulók nagy része azért választja ezt az utat az érettségit követően, mert félnek a felelősségvállalástól és szeretnék a gyermekkorukat kitolni egészen a 20-as éveikig.
A mai világban leginkább a kapcsolatok jelentik a jó referenciát, sem mint egy darab papír amire azt írták, hogy Diploma( természetesen kivétel ez alól az orvosi és a jogi Diploma).
Az egyetem nem szól másról, minthogy konzerváljuk a gimis létállapotunkat még 4-5 évig, amíg el nem végezzük az adott szakot és addig is próbáljuk halogatni a felelősség vállalás kezdetét.
Buli minden hétvégén.
Nyaranta igénytelen, túlárazott fesztiválok, külföldi futottak még kategóriás playbackelő előadóakkal.
50%-os kedvezmény az utazásokhoz.
Fizetett TB .
Élősködés a szülők nyakán.

Mindezt évente pár hónap gyomorgörcsökkel teli vizsgaidőszakért cserébe. Kifizetődő biznisz nem?!
Az átlag egyetemistának fogalma sincs, hogy mit fog csinálni azok után, hogy elvégezte az iskolát. Semmi célja nincsen, valószínűleg majd külföldön próbálja „megtalálni önmagát” valamelyik gyorsétterem egyik mosókonyhájában.
 Nagy egyéniségeknek gondolják magukat, pedig a legtöbb esetben ők is csak a kereskedelmi tv-k által nyújtott identitás palettából választották ki maguknak a legmegfelelőbbet. Ehhez még hozzárendelik a romantikus komédiák alapján kialakított érzelemvilágukat, és kész a tökéletes XXI. századi „egyéniség”.
Ezek az emberek valójában olyan (kulturális értelemben vett) prolik, akik sikeresen abszolválták a közoktatás által előírt 12 évet (ami nem a kultúráltság mércéje), és az eredményeik alapján felvételt nyertek valamelyik felsőoktatási intézményébe, de intellektuálisan ők is precízen ki vannak mérve, akárcsak az átlag proli.
Amennyiben ezek az emberek számítanak majd az elkövetkezendő évek értelmiségének, az esetben elég sötét jövő vár ránk.

Elég volt a facebookból, ami az elismerés függőségre építkezve elidegenítette az embereket egymástól.

Ez a semmit mondó, agyon filterezett selfie-k és tartalommentes bejegyzések világa, melyben lájkok özöne zúdul a felhasználóra, akinek akkora szüksége van az emberek elismerésére mint egy falat kenyérre.
Mindannyian nagyon különlegesnek érezzük magunkat, de valójában csak sablonos profilok vagyunk a facebook világában és képesek vagyunk a végletekig lealacsonyítani magunkat egy-egy felfelé mutató hüvelykujjért cserébe.
Nem vagyunk megelégedve magunkkal, a kinézetünkkel, ezért képszerkesztő alkalmazásokkal korrigáljuk a külsőnket, hogy olyanná váljon a fotón amilyet örömmel osztunk meg a közösségi oldalon. Ezzel csak saját magunkat csapjuk be, hiszen az a kép egy kirakat magunkról, de nem a valóság, maximum annak egy eltorzított, retusált változata. Hazudunk tehát minden egyes ilyen képpel magunkról valamit, csak azért, hogy a megítélésünk jobb legyen.

De hát ez a divat, ezt követi mindenki, hiszen mindenki lájkvadász. A lájk határozza meg, hogy te milyen ember vagy, ha sokat kapsz, akkor te egy népszerű ember vagy, ha keveset akkor csak egy jelentéktelen figura vagy és az emberek többsége úgy lesz vele, hogy inkább hanyagol, hiszen rontaná az ő megítélésüket ha egy népszerűtlen felhasználóval  mutatkoznának egy képen.

De valójában mi is a lájk?

Egy zseton ami végtelen mennyiségben megtalálható minden felhasználó zsebében, és korlátlan számban tudja szétszórni azt, így az értéke egyenlő a nullával, mivel nincs mögötte fedezet. Mégis képesek vagyunk egy-egy ilyen értéktelen lájkért a méltóságunkat odadobni, hiszen minden egyes kapott lájk elégedettséget vált ki belőlünk. Azt érezzük, hogy megfeleltünk a trendnek mivel csináltunk selfie-t hírességekkel, töltöttünk fel gyerekkori képet, vagy éppen megosztottuk a tegnapi ebédünket. Valójában semmit nem akarunk közölni ezekkel, csak felmutatjuk a többi ember számára, hogy mi sem vagyunk kivételek, és mi is a facebook társadalom aktív része vagyunk, hiszen ha mindezt nem tennénk meg, akkor mit gondolnának rólunk az emberek?!  Nem kockáztatunk, inkább megyünk amerre a tömeg visz bennünket, és a csorda szellem hatására az emberi kapcsolataink nagy részét az értéktelen lájkok, és semmit mondó kommentek szintjére devalváljuk.

Elég volt a hamis emberi kapcsolatokból.

Én úgy gondolom, hogy a barátság egy bizonyosfajta befektetés. Te nyújtasz egy darabot a személyiségedből mások számára, cserébe tőlük is elvárnád ugyanezt. Sok-sok év alatt rengetegszer segítesz  azokon az embereken akiket egykor a barátaidnak hittél. Igyekeztél a kedvükben járni, ha szükségük volt egy vállra amin kisírhatták magukat ott voltál nekik kivétel nélkül, minden alkalommal. Nem is volt ez kérdés, hiszen biztos voltál benne, hogyha te lennél hasonló szituációban, akkor te is számíthatnál az ő segítségükre, és ezt ők is hangoztatták több alkalommal is. Bizony el jön az a pillanat az életedben, mikor szükséged lenne a vélt barátaid támogatásra, ám érdekes módon amikor tettekben kellene megnyilvánulni, akkor mindegyik hárítani fogja maga elől a felelősséget. Persze a saját lelkiismeretük tisztán tartása végett az elcsépelt közhelyek közül valamelyiket feléd nyögik, és ezzel részükről le is tudják a dolgot.
Ők a szavak szintjén a barátaid. Az üres szavaikat ugyanúgy dobálják feléd mint az értéktelen lájkjaikat, de fedezet egyik mögött sincsen. Ezek az emberek garantálják, hogy minimum 5-10 lájk legyen minden egyes bejegyzéseden, ezzel visszaigazolva az egódnak, hogy te igenis jó barát vagy, és cserébe ugyanezt várják. Nem is várhatsz ennél többet.

Ezt teremtette nekünk a facebook: egy műanyag világ, műanyag barátságokkal….
Másfelől: „Aki nevet azzal együtt nevet a világ, aki sír az egyedül sír.”