Elég volt a facebookból, ami az elismerés függőségre építkezve elidegenítette az embereket egymástól.

Ez a semmit mondó, agyon filterezett selfie-k és tartalommentes bejegyzések világa, melyben lájkok özöne zúdul a felhasználóra, akinek akkora szüksége van az emberek elismerésére mint egy falat kenyérre.
Mindannyian nagyon különlegesnek érezzük magunkat, de valójában csak sablonos profilok vagyunk a facebook világában és képesek vagyunk a végletekig lealacsonyítani magunkat egy-egy felfelé mutató hüvelykujjért cserébe.
Nem vagyunk megelégedve magunkkal, a kinézetünkkel, ezért képszerkesztő alkalmazásokkal korrigáljuk a külsőnket, hogy olyanná váljon a fotón amilyet örömmel osztunk meg a közösségi oldalon. Ezzel csak saját magunkat csapjuk be, hiszen az a kép egy kirakat magunkról, de nem a valóság, maximum annak egy eltorzított, retusált változata. Hazudunk tehát minden egyes ilyen képpel magunkról valamit, csak azért, hogy a megítélésünk jobb legyen.

De hát ez a divat, ezt követi mindenki, hiszen mindenki lájkvadász. A lájk határozza meg, hogy te milyen ember vagy, ha sokat kapsz, akkor te egy népszerű ember vagy, ha keveset akkor csak egy jelentéktelen figura vagy és az emberek többsége úgy lesz vele, hogy inkább hanyagol, hiszen rontaná az ő megítélésüket ha egy népszerűtlen felhasználóval  mutatkoznának egy képen.

De valójában mi is a lájk?

Egy zseton ami végtelen mennyiségben megtalálható minden felhasználó zsebében, és korlátlan számban tudja szétszórni azt, így az értéke egyenlő a nullával, mivel nincs mögötte fedezet. Mégis képesek vagyunk egy-egy ilyen értéktelen lájkért a méltóságunkat odadobni, hiszen minden egyes kapott lájk elégedettséget vált ki belőlünk. Azt érezzük, hogy megfeleltünk a trendnek mivel csináltunk selfie-t hírességekkel, töltöttünk fel gyerekkori képet, vagy éppen megosztottuk a tegnapi ebédünket. Valójában semmit nem akarunk közölni ezekkel, csak felmutatjuk a többi ember számára, hogy mi sem vagyunk kivételek, és mi is a facebook társadalom aktív része vagyunk, hiszen ha mindezt nem tennénk meg, akkor mit gondolnának rólunk az emberek?!  Nem kockáztatunk, inkább megyünk amerre a tömeg visz bennünket, és a csorda szellem hatására az emberi kapcsolataink nagy részét az értéktelen lájkok, és semmit mondó kommentek szintjére devalváljuk.

Elég volt a hamis emberi kapcsolatokból.

Én úgy gondolom, hogy a barátság egy bizonyosfajta befektetés. Te nyújtasz egy darabot a személyiségedből mások számára, cserébe tőlük is elvárnád ugyanezt. Sok-sok év alatt rengetegszer segítesz  azokon az embereken akiket egykor a barátaidnak hittél. Igyekeztél a kedvükben járni, ha szükségük volt egy vállra amin kisírhatták magukat ott voltál nekik kivétel nélkül, minden alkalommal. Nem is volt ez kérdés, hiszen biztos voltál benne, hogyha te lennél hasonló szituációban, akkor te is számíthatnál az ő segítségükre, és ezt ők is hangoztatták több alkalommal is. Bizony el jön az a pillanat az életedben, mikor szükséged lenne a vélt barátaid támogatásra, ám érdekes módon amikor tettekben kellene megnyilvánulni, akkor mindegyik hárítani fogja maga elől a felelősséget. Persze a saját lelkiismeretük tisztán tartása végett az elcsépelt közhelyek közül valamelyiket feléd nyögik, és ezzel részükről le is tudják a dolgot.
Ők a szavak szintjén a barátaid. Az üres szavaikat ugyanúgy dobálják feléd mint az értéktelen lájkjaikat, de fedezet egyik mögött sincsen. Ezek az emberek garantálják, hogy minimum 5-10 lájk legyen minden egyes bejegyzéseden, ezzel visszaigazolva az egódnak, hogy te igenis jó barát vagy, és cserébe ugyanezt várják. Nem is várhatsz ennél többet.

Ezt teremtette nekünk a facebook: egy műanyag világ, műanyag barátságokkal….
Másfelől: „Aki nevet azzal együtt nevet a világ, aki sír az egyedül sír.”